Napjainkban a nyomtatott sajtó szinte haldoklik. Bár a múltkor olvastam egy érdekes kutatási eredményről, miszerint a nyomtatott sajtóval a világon semmi gond sincs, nem érkezett még el a halálának napja. Jó, az valóban igaz, hogy a mai fiatalság már nem vesz olyan nagy példányszámban magazinokat és újságokat, mint az én időmben tettük, de ha ezt a célcsoportot el is veszítette, azért még az idősebb korosztályokból ma is akad bőven vásárló.
Amíg nem botlottam ennek a kutatásnak az eredményébe, én is kezdtem örülni, hogy végre, szépen lassan megszűnik az észnélküli erdőirtás. Ugyanis mióta ép ésszel felérem, hogy egy papírdarab előállítása mennyi energiát vesz igénybe, csak a környezet pusztulását hagyva a háta mögött, azóta nem támogatom a nyomtatás alapú dolgokat. Ha végiggondolom, hogy az a töménytelen mennyiségű megvett tinimagazin, amiket jó esetben is csak egyszer lapoztam végig, mert egyébként csak a benne levő poszterek érdekeltek, akkor fel tudnám pofozni a gyerekkori önmagam. Pontosabban nem is magamat, hanem azt, aki ezt az egészet kitalálta, és persze azokat, akik ezt már tudták akkor is, csak nem szóltak. Egy gyerek magától nem képes felfogni, hogy egy-egy ilyen kaliberű dolog milyen hatásokat eredményezhet.
Annak ellenére, hogy állítólag mégsem haldoklik a papír alapú hír és pletykaterjesztés, mégis egyre inkább szaporodnak azok a hírportálok, amik lokalizálva, egy-egy közösségnek szólnak. Most már ténylegesen annyi van belőlük, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Az is igaz, hogy azért elég sok helyen a színvonal hagy némi kívánnivalót maga után, de meglepően jókba is bele lehet futni. A nagyobb városokban, vagy esetleg térségekben gyakran ezek már rivalizálnak is egymással, ami számomra nagyon furcsa ilyen témájú dolgokat illetően. Van egy gimnazista volt osztálytársam, aki az egyik pesti hírportálnak a főszerkesztője lett. Büszke vagyok rá, mert ennyire fiatalon azért már sokat letett az asztalra és azokat általában mind a saját erejéből, ami a civilizált nyugaton manapság már alig-alig mondható el valakiről. Nem régiben összefutottunk és mesélte, hogy nem is kívánhatna jobb munkát. Emellett az élet mellett minden más olyanra is van ideje, amire eddig nem, vagy csak kevés volt. Állítása szerint annyi szabad ideje van, hogy néha már unatkozik, én erre csak annyit mondtam, hogy el sem tudom képzelni, hogy az milyen lehet. Annyira szeretném pedig, de nekem úgy tűnik ez sokkal izgalmasabb élet jutott. Legalább is szerinte.
Egyébként van benne valami, mert amikor rákérdeztem, hogy egyébként mivel is tölti azt a rengeteg szabadidejét, rávágta egy perc gondolkodás nélkül, hogy VHS digitalizálással. Igen, kedves olvasó, ezen a ponton az én fejemből is kiállt a kérdőjel. Aztán jött a hosszas magyarázkodás, hogy a nagybátyjának egész kis raktárhelyisége volt egészen régóta gyűjtögetett videokazettákból, és mivel a nagybácsi gyermek nélkül halt meg, ezért mindent a volt osztálytársamra hagyott. Állítólag nem is volt semmije nagyon ezen a roppant jó humorérzékén meg a kazettákon kívül, Zsolt pedig úgy gondolta, hogy akkor, ha már ilyen hatalmas vagyont örököl, kezd is velük valamit. Az addig rendben van, hogy valaki VHS digitalizálással foglalkozik, pénzkeresés céljából, de hogy ilyen semmilyen hobbit válasszon magának, ahhoz már tudás kell. Valószínűleg ebből nem volt sok, ugyanis a legrosszabb, legnézhetetlenebb filmeket is ugyanolyan gondossággal mentette tovább a jövő generációinak, mint azokat, amik valóban megérték a pénzüket, meg azt az időt, amit a digitalizálásukkal töltöttek.
Ismét rá kellett jönnöm arra, hogy körül vagyok véve nem normális, sőt leginkább teljesen őrült emberek hadával. Vagy az is lehet, hogy csak túl nagy elvárásokat túl bonyolultak az elképzeléseim az emberi életeket illetően.